„Te már öreg vagy?” – kérdezte tőlem nálam idősebb ismerősöm, amikor rájött, hogy már nem járok
nap mint nap a munkahelyemre.

Nem, nem vagyok öreg – válaszoltam, csak úgy döntöttem, hogy nyugdíjas leszek. Már nem tettem
hozzá, hogy mi ösztönzött erre a döntésre, de ez a nyers érdeklődése mélyen elgondolkodtatott.
Valószínűleg nem sejtette, hogy kérdése mennyi változást indít el bennem, például azt, hogy blog
bejegyzést írok. Ezt eddig még én magam sem gondoltam.

Diákéveimet követően a közszolgálatban dolgoztam több, mint 40 évig. Szó szerint „a Közt
szolgáltam”.
Szerintem nagyon szép, felelősségteljes és komoly munka volt, melyet alázattal végeztem,
törekedve arra, hogy mindig mindenkinek megfeleljek.

Közben voltam feleség, családanya, elvált, de egyedül is kitartó anya, önkormányzati és más
hivatali területen köztisztviselő, közép- és felsővezető. Rengeteg, széles spektrumú feladat,
ügyfelek, szakmai sikerek, pályázati projektek, remek munkatársak és mellette sok-sok stressz,
kihívás.

Talán a covid idején kezdtem el egyre jobban figyelmi magamra, az érzéseimre, a testem jelzéseire.
Fontos volt, hogy mindent megtegyek az egészségemért, családomért, többet mozogjak, egészséges,
éltető ételeket fogyasszak. Gyerekkorom óta természetes volt, hogy van kertünk és lehetőleg minél
többet hozzunk is ki belőle. Szüleim példája megalapozta, hogy magam is termeljek zöldséget,
gyümölcsöt, gyógynövényeket, de, hogy a mai körülményekhez alkalmazkodva hogyan tegyem, azt
ebben a nehéz időszakban kezdtem el megtanulni. Sok példaképem lett, akik az ökögazdálkodásban
élen járnak, elkezdtem gyógynövény-ismereteket tanulni, megtanultam, hogyan lehet a talajéletet
megőrizni és fejleszteni, a csapadékvizet megtartani, fenntartani a biológiai sokféleséget,
alkalmazkodva a klímaváltozás kihívásaihoz. Vegyszermentesen termeltem, – a mai napig is –
tartósítószer nélkül tettem el télire a szörpöket, lekvárokat, aszalványokat, szárítottam a
gyógynövényeket, cserépedényben fermentálódott a savanyú káposzta, megtanultam kovászos
kenyeret sütni és még sorolhatnám.

Szerettem a munkámat, de éreztem egyfajta hívást. Már másra is vágytam a mindennapi
mókuskerék mellett, helyett. Egyre közelebb éreztem magam a természethez és szűknek bizonyult
az iroda. Napkeltekor indulni, az egész napot végigpörögni, nyakfájósan a számítógép előtt
görnyedni, néha értelmetlenül bosszankodni, megfelelni, igyekezni, napi 8-10-12 órát – feladattól
függően néha még ennél is többet – hivatali munkával tölteni – kevésnek bizonyult. Sokszor
hazafelé vezetve az autóban már csak a horizonton láttam lenyugodni a Napot és azt éreztem, ma
megint nem a számomra igazán fontos dolgokkal foglalkoztam.

De egyszer eljön az idő, amikor megkérdezem magamtól: oké, de hol vagyok Én ebben az
egészben? Mikor helyezem magamat mások elé? Mikor figyelek végre magamra, az érzéseimre, a
szükségleteimre, a felkelő Napra, a madarak énekére? Mi a fontos nekem? Kinek élem az életem?
Mi tölt fel, mi ad energiát? Ja, és mi az az étel, ami nincs tele tartósítóval, színezékkel, amit igazán
kíván a testem? Mondjuk amit nem az irodában mikróban melegítve kanalazok be sebtében? Miben
tudok úgy elmélyedni, hogy nem veszem észre az idő múlását?

Szóval nem tudhatta az én kíváncsi ismerősöm, hogy magamban az „értéket” kerestem és azt
dédelgettem, hogy új irányt veszek, mert mást is tartogat még nekem az Élet.
Amikor egyre többször súg az a bizonyos belső hang, amit nem tudok megmagyarázni, csak érzem.
Amikor elkezdek figyelni a jelekre és úgy érzem, annyi minden a helyére kerül.

Amikor van egy lehetőség, amit több, mint 40 évnyi munka után magam választhatok – ezer hála ezért a lehetőségért! – , akkor minden jel affelé visz, hogy döntsek: igen, „nyugdíjba megyek”.
Kettős érzéssel és kétségekkel ugyan, de tele tervekkel, vágyakkal, amit végre elkezdhetek, megvalósítani. Földet veszek, hozzá terepjárót, mert el is kell oda jutni valamivel. Tanulok, bújom a könyveket, okos, tapasztalt hozzáértőktől podcastokat hallgatok, videókat nézek, képzésekre íratkozok be, belekóstolok a népi gyógyászat, természetgyógyászat hatalmas tudásanyagába. Falusi- és tanyaközösségek mintája mentén kapcsolódásokat keresek, végül én is kistermelő leszek. Rengeteg munka, derékfájás, de jóleső érzés. Gyógynövények, zöldség-gyümölcs, bogyósok teremnek, elkészülnek az első termékek, logó, címke, minden van már, ami kell. Elsősorban önellátás céljából teszem mindezt. Már nagyon megválogatom azt is, hogy milyen minőségű alapanyagokat vásárolok a főzéshez, sőt, egyre kevesebbet vásárolok. A mikrohullámú sütőt is száműzöm a konyhából. Van már idő főzni, nem kell az a nagy sietség. Szóval egyszerűen jó! Nem könnyű menet, de megéri!
… és akkor hallom:
„Látom, hogy itthon vagy, hát elfoglalod magad… ” „Kapálni a hülyék is tudnak.” Na, most már nézheted a sorozatokat, vagy majd Te is nyugdíjas klub tag leszel valahol (ami azért önmagában nem baj)”, … és a már idézett „Na Te már öreg vagy?”
Uhhhhh!
Miről beszélnek? Egyáltalán mi közük hozzá? De mégis: miért mondják? Nem ismerték ezt az énem, pedig ez is én vagyok. Nem kellene, hogy zavarjon, de mégis megérint. Tényleg megöregedtem? Tényleg le vagyok írva? Ez baromira lehúzó tud lenni, minden belső motivációtól függetlenül. Befészkeli magát, sokáig nyomaszt. Aztán továbbgondolod…..
Amúgy hiányoznak az emberek. Mindig emberekkel foglalkoztam, közösségben, csapatban.
Magamnak is alig merem bevallani, hangoztatni pedig főleg nem merem, de valami hiányzik. Jó volt a kollégákkal, sok program, hiányzik a vidámság, nevetés, sorolhatnám, de észreveszem, hogy szép lassan egyre mélyebbre megyek. Sírok is kicsit. Még friss a dolog, sok az emlék. Meg aztán azt ígérték, majd visszahívnak. Voltak ígéretek, de üres szó maradt. Nem kell a szaktudásom, eltehetem a fiókba….

Keresem az utam.

Hála érte!

Már nagyon mélyen vagyok, amikor rátalálok valamire. COACHING. Tudom, nem lehet véletlen.
Küldték nekem az Égiek a segítséget. Köszönöm!!
Egyik volt, kedves kolléganőm jut eszembe, aki mindig mondta: „Rázd meg magad és tudd, hogy ki vagy!”
Hamarosan azon kapom magam, hogy elindulok az önismeret, a self-coaching útján. Megdolgozom magam, coachingra járok, célt találok. Végre!!
Olyan célt, ami a mostani új életemmel válik egyszerre kerek egészé. Fejlesztem magam, hajnalokig olvasok, tanulok.
Rájövök, hogy ez még kevés. Eldöntöm, hogy beíratkozok egy igazán jó képzésre. Majd egy másikra is. Új érzés. Szorongással jár, de bízom magamban! Újra tanuló vagyok! Igyekszem felvenni a szálat, annyi minden másként működik már, semmi nem olyan, mint annak idején. De nagyon jó érzés, önbizalmat ad, megerősít. Új kapcsolatok, új barátságok szövődnek. Hittem volna?
Nem. Vizsgákra készülök, záró dolgozatokat írok, izgulok. SIKERÜLT! Coach lettem! Új hivatásom lett! Eldöntöm, hogy a tanulást folytatom. Az önfejlesztést nem lehet abbahagyni!
(Azért hálás vagyok a kritikusaimnak is, mert nélkülük lehet, hogy később kaptam volna inspirációt a változásra. Hiszem, hogy semmi nincs véletlenül az életben.) Nem számít a kor! Nem számít, hogy „60 felett”. Úgy érzem, ugyanolyan lelkes vagyok, mint 20 éves koromban. Készen állok és szívből szeretnék segíteni. Bízom abban, hogy minél több embert tudok lelkesíteni, támogatni új célok keresésében és megvalósításában. Induljunk együtt az úton!

Várom az útkeresőket nagyon sok szeretettel!

Köszönöm.

Márti