Sokszor gondolkodom azon, ha újra kezdhetném az életem, mit csinálnék másként?
A mai tapasztalatommal már könnyebb a válasz, de nem olyan egyszerű azért ez a kérdés.
Gyermekként – főleg kicsi gyermekként – szinte utánozzuk, „videóra vesszük gondolatban” a szüleinket, a környezetünkből jövő ingereket, az óvónénit, tanárainkat. Ha olyat teszünk, ami nem vált ki elismerést, talán még meg is szégyenítenek, azt jól megjegyezzük és próbálunk legközelebb másként cselekedni. Eközben elnyomjuk magunkban az érzést, hogy ez bizony fájt, nem esett jól, nem volt igazuk, miért nem hallgatnak meg, miért nem hisznek nekem.
Lehet, hogy szüleink részéről nem volt tudatos a szidás, vagy mondjuk egy viselkedés, de régebben nem is foglalkoztak ezzel úgy és olyan módon, mint mostanában. Ők is hoztak egy mintát a szüleiktől. A lenyomat viszont megmaradt, és szépen elkezdtünk alkalmazkodni akkor is, ha közben összeszorult a torkunk, és akkor is mosolyogtunk, ha belül épp darabokra hullottunk.
Figyeljünk meg ma egy kicsi gyermeket. Mennyit mosolyog, nevet, milyen felszabadult tud lenni, amíg nem aggatunk rájuk fölösleges elvárásokat, szabályokat. No és persze a „ne hisztizz, ne beszélj annyit, szégyelld magad” és sorolhatnám felszólításokat. Aztán az évekkel egyre kevesebb a vidámság, átveszi helyét valami más.
Mi szülők is állandóan fegyelmezünk vagy fegyelmeztünk annak idején, mert idegesek vagyunk, rohanunk, nincs időnk, vagy csak úgy, mert ezt szoktuk meg, mert ezt tanultuk.
Nem figyeltünk arra, hogy a gyermek viszont mindent figyel, akkor is, ha nincs közvetlen mellettünk, hiszen szavak nélkül is érez. Már a pocakban is! Figyeli a szülei rezdülését, később ahhoz mérten cselekszik. Ha vitatkoznak, esetleg haragot tartanak, vagy akár nem szólnak egymáshoz, azt megjegyzik, sőt, talán magukat okolják, ha feszült a légkör. „Biztosan miattam van. Jó leszek, hogy kibéküljenek.” Kiragadott példák ezek, nem lehet mindenkire általánosítani, de a „működési elv” azért nagyon jellemző.
Közben észrevétlenül gyűlnek a sérelmek félreértésekből, ki nem mondott vágyakból, elfojtott fájdalomból és a gyermek felnőttként is ezt viszi tovább. Párkapcsolatában jellemző lehet, hogy mindenkit maga elé enged, mindenkiről gondoskodik, csak önmagáról nem, mert annyira meg akar felelni. Nem akarja a másikat megbántani, inkább csendben marad, mert nem tanulta meg, hogyan kell magáért kiállni, határokat húzni. Önmagát szinte nem is ismeri.
Találkozom kliensekkel, akik érzik, hogy valami nincs rendben – mégsem tudják szavakba önteni. Nem azért, mert nem lenne meg a válasz, hanem mert nem tanulták meg megkérdezni maguktól: mi volt ez a szituáció? mi történt pontosan? mit is érzek éppen és mire lenne szükségem valójában? Ez a hiány gyakran feszültségben, kapcsolati nehézségekben, kiégésben vagy testtünetekben jelenik meg.
Nyilván mindannyian mások vagyunk, nem egyformán reagálunk, más személyiségjegyeink vannak, Gyerekként többnyire nem azt tanultuk, hogy hogyan kapcsolódjunk magunkhoz, így felnőttként sem csoda, ha nehéz megengedni magunknak az őszinte önkifejezést.
Eljátszom a gondolattal: miért nem tanítják ezt nekünk az iskolában mondjuk egy „érzelemtan” órán? Zseniális tantárgy lenne!
Mennyi kapcsolat menekülne meg, mennyi belső feszültségtől, sérüléstől, magánytól óvhatnánk meg magunkat, és milyen ajándék lenne egy új mintát továbbadni a gyermekeinknek. Ha azt látnák, hogy az érzések nem veszélyesek, hogy a határok kimondása nem bántás, hogy a segítségkérés nem gyengeség. Ha lenne szavunk arra, ami bennük zajlik, talán kevesebb kiabálás, bezárkózás és belső harc lenne.
Ezen az „érzelemtan” órán nem jegyeket kapnának a gyerekek, hanem önismeretet. Felismerni az érzéseiket, megérteni a szükségleteiket és mindezt megfelelően kommunikálni a kapcsolataikban. Mennyivel könnyebb lenne az élet, ha már kicsi kortól lenne eszközünk önmagunkhoz és egymáshoz.
A karácsonyi ünnepekre készülődve épp sorban álltam egy pénztár előtt, amikor az előttem lévő vásárló kivett a kosarából egy „Érzések oktatójátékot”. Négy éves kortól ajánlott….
Én már nem mentem vissza a sorból, de nem titkolom, hogy hazaérve megrendeltem kedves kicsi szeretteimnek. „A játékon keresztül a gyermekek megtanulják felismerni, megnevezni és megérteni a saját és mások érzéseit, felmérni az érzések erősségét és megoldásokat találni a nehéz helyzetek kezelésére. A játék fejleszti a gyermekek érzelmi és szociális képességeit, szilárd alapokat lefektetve az egészséges fejlődéshez.” – áll a doboz hátulján.
Lehet, hogy sokaknak nem újdonság. De én nagyon megörültem, hogy kincset találtam, és biztosan sok örömük lesz azoknak a gyerekeknek, akik ezzel a játékkal játszhatnak és fejlődhetnek.
Coaching szemléletben az egyik legfontosabb lépés a tudatosítás. Amikor valaki először kimondja hangosan – „Most dühös vagyok!” vagy „Szükségem lenne támogatásra” – akkor ott valami elmozdul. Nem oldódik meg azonnal minden, de megszületik a választás lehetősége.
Választható, hogy megjavuljon a párkapcsolat, egy munkahelyi kapcsolat vagy egy családi kötelék, vagy sem? Választható, hogy a „homokba dugom a fejem” vagy döntök arról, hogy jobbá teszem az életem és lépéseket is teszek ennek érdekében. Választható, hogy szeretem-e magam eléggé ahhoz, hogy „némasági fogadalom helyett” asszertíven kommunikálok, vagy sem? Senki nem lát a másikba és senki nem tudja kitalálni a másik érzéseit!
Visszatérve az „érzelemtan” órához: az önismeret, a belső kapcsolódás nem önzés, mert belső világunk fontos, értékes és figyelmet érdemel. Ha a másik fél nem adja meg, legalább mi adjuk meg magunknak, és akkor megtörténhet a csoda: a másik fél észreveszi, hogy változunk, és ettől ő is elkezd változni.
A coaching abban segít, hogy pótoljuk azt, amit eddig talán nem kaptunk meg és amit eddig talán nem adtunk meg magunknak. „Érzelemtan” óra helyett, – addig is, amíg nem vezetik azt be az iskolában, vagy amíg nem leszünk tudatosak a családban, a kapcsolatainkban – teret adunk a kérdéseknek, azok kifejezhetőségének, a válaszoknak, a valós szükségleteknek.
Talán nem ezt a mintát hoztuk. De dönthetünk úgy, hogy ezt a mintát adjuk tovább. Minden őszinte mondattal, minden kimondott érzéssel egy tudatosabb és élhetőbb élet felé lépünk.
Kezdő kérdésemre pedig legyen itt a válasz: minden kapcsolatomban arra törekednék, hogy „win-win helyzet” alakuljon ki, amelyben minden résztvevő fél jól jár, senki sem veszít és mindenki eléri céljait, vagy legalábbis jelentős előnyre tesz szert pozitív, kölcsönösen előnyös együttműködés útján. Arra törekednék, hogy ezt a szemléletet adjam tovább az életben.
Ha szeretnél jobban kommunikálni gyermekeddel, ha nem akarsz értelmetlenül veszekedni a pároddal, ha úgy érzed, végre kiállnál magadért a munkahelyeden és életed összes kapcsolatában őszintébb és önazonosabb lennél, akkor ne a „milyen jó lenne kimondani” utat válaszd, hanem magadat vállalva MONDD KI azt, amit eddig nem mondtál ki!