Szürke nappalok, hosszú éjszakák
– hogyan élem meg a nappali sötétséget?
Eszembe jutottak középiskolás éveim. Imádtam a meleg nyári napokat, de a nyár végéhez közeledve
mindig azt mondtam, hogy a „Felhők ciklust kezdem élni”.
Magyar órán ugyanis Petőfi Sándor „Felhők” című versciklusáról tanultunk, ahol a „felhők” nem
természeti képek voltak, hanem a költő lelkiállapotának metaforái: nehéz, melankolikus, befelé
forduló, sötét tónusok. Az osztálytársaim már tudták: Nnna, már megint! És kezdődött minden ősszel
az egész elölről. Mint Petőfinek, nekem is ilyen borús hangulatom lett, mert elmúlt a nyár és jön a
hideg, nyirkos idő. Micsoda „tragédia”!
Mióta kertem van, ezt egészen másként élem már meg. Azt is mondhatnám, hogy annyi munka van
kora tavasztól, hogy őszre már nem bánom, ha kicsit rövidülnek a nappalok. Hajlamos vagyok ugyanis
„kint felejteni magam” a természet közelében, és mindig van valami sürgős elfoglaltságom „odakint”.
Ha tehetem, akkor megnézem a naplementét, hallgatom, ahogyan a madarak elköszönnek és szépen
lassan abbahagyják fontos mondandójukat. Szóval azt hiszem tanultam a természettől, vagy inkább
ráhangolódtam a ritmusára.
A manapság tapasztalható szélsőséges időjárás, rettenetes aszály miatt annak is kifejezetten tudok
már örülni, ha esik az eső, de úgy is mondhatnám, hogy alig várom, hogy essen az eső, végre teljenek
az esőgyűtők, éltető csapadékot kapjon a termőföld és rajta minden szeretett növényem. Tehát
eljutottam odáig, hogy már nem bánom, amikor a napsütést szürkébb napok váltják, mert annak is
megvan a rendje, így van jól.
Elfogadtam, hogy hidegebbre fordul az idő, a forró napok után már ez sem zavar, pedig alapvetően
fázós vagyok.
Most december közepe van. Későn virrad, a Napot napok óta nem láttuk, hideg, szürke, ködös az idő,
„a kutyának sincs kedve kimenni”, ráadásul délután három órától már majdnem esti sötétség van.
Régebben gyűlöltem ezt az időt, számoltam a napokat, mikortól kezd már végre világosodni „egy
tyúklépésnyit”.
Ma már nem mondom, hogy nem szeretem ezt az időszakot, de azt sem, hogy szeretem. Egyszerűen
elfogadom úgy, ahogy van. Nem azonosulok vele, inkább belesimulok a körforgásba, ahogy ezt teszi a
természet, minden fű, fa, virág. A természet is pihen, és nekünk is dolgunk – lenne -megadni a
pihenés lehetőségét, már amennyire a munkánk, elfoglaltságunk engedi. Te hogy engeded meg
magadnak ugyanezt? Mit érzel, amikor már délután szürkül? Fáradt vagy? Melankolikus? Ellenállás
van benned vagy elfogadás? Hogyan alkalmazkodsz? Korábban fekszel? Melegebb fényekkel veszed
körül magad? Több a csend? Befelé figyelsz? Olvasol, alkotsz, írsz szabadidődben? Hogyan készülsz a
belső télre? Mit hoznak fel benned a hosszú esték? Meghallgatod a belső hangod?
Coachként arra szeretnélek ösztönözni, hogy tudatosan simulj bele abba az érzésbe, hogy mindennek
megvan a maga ideje, körforgása, és hiszem, hogy minden értünk van. A természet sem siet és mégis
minden megtörténik benne.
Lehet, hogy nem minden kellemes, de minden tanít, minden mutat valamit magunkról. Ha ez az
időszak nem ellened van, hanem érted – akkor szerinted mire szeretne tanítani?
Jó ezeken elgondolkodni, este gyertyafénynél ülni, forró teát kortyolni és feltenni magunknak
mindazt a kérdést, ami mostanában foglalkoztat. Csak jelen lenni és a válasz valahol, valamilyen
módon megérkezik. Egy álomban, egy újságcikkben, bárhol megszólíthat, csak figyelj. Ezzel a
„belesimulással” kevesebb a stressz, javul a testi-lelki egészségünk.
Amikor elfogadjuk a körforgást, nem veszítjük el az irányítást, hanem végre ráhangolódunk arra, ami
mindig is vezetett minket. Szabad lassulni, szabad sötétedni, szabad pihenni.
Jó feltöltődést és szép, csendes napokat kívánok mindannyiunknak a szürke, ködös, hideg időben is.
Nemsokára megszületik a Fény!